Úgy látszik, ide már csak havonta jutok el. Állati fárasztó a két gyerekkel (pedig most még Hawaii van, anyu tök sokat segít), képtelen vagyok késő este egyetlen értelmes sort is írni, örülök, ha végre ledőlhetek. Na mindegy, majd lesz ez egyszerűbb is (ha meg nem, hát így jártam). Dórika olyan sok mindent megtanult az elmúlt időszakban, hogy csak lesek. Nagyon ügyesen fogja a játékait, és égnek meredő lábakkal birkózik velük. Egy csomót elvan így, meg szemlélődve. Igazából már annyira érdekli minden, hogy képes az evést is abbahagyni, ha valami érdekeset meg akar nézni, ami körülötte zajlik. Oldalra már ügyesen fordul, nem sok hiányzik az átforduláshoz sem. Hason tök jól kinyomja már magát, még az se tökéletes, de nagyon keményen küzd. És ami a legmegdöbbentőbb számomra, hogy már ül. Ha egy kicsit is azt érzi, hogy nem teljesen vízszintesben van, már kepeszt is, hogy felüljön. Elég csak egy kicsit megfogni a combját, ő már fel is ül hasizomból. Olyan, mint egy kis keljfel Jancsi. Nem hiszem, hogy ez túl gyakori három hónaposan, de hát nem fogom visszanyomkodni, magától csinálja, nem én erőltetem. Igazából már más pózban nem is hajlandó lenni, mert rájött, hogy így mennyi mindent lát.

Rengeteget járunk a dédihez, mindenki tök jól érzi ott magát. Hűvös van, lehet pacsálni az erkélyen, mert nem folyik rá senki fejére, Lilla már teljesen otthonosan mozog abban a lakásban. A dédi is sokkal fittebb lett, jó ezt látni. Néha olyan dolgokat enged meg Lillának, hogy égnek áll a hajam, de mindig csak az a válasz, hogy ez anno nekünk is meg volt engedve. Hát jó.

Lassan a szobatisztaság dolgával is haladunk. Még elég nagy hibaszázalékkal dolgozunk, de egyre többször sikerül a cucc a bilibe, amit aztán rituálisan kiöntünk a vécébe, ő meg lehúzza, és persze agyon dicsérjük.

A szövege meg továbbra sem semmi, itt van néhány részlet:

- Lilla, mit hozzak neked a boltból, mit szeretnél enni?
- Dinoszauszt.
(ööö... lehet, hogy csak mammuthús lesz, de igyekszem)

(Zörög valamivel)
- Lilla, maradj már csendben!
- Mi a baj? Én nem isz cinátam szemmit!

(Osonok a kisszoba ajtajához, hogy a fürdő felől is becsukjam, rohan utánam)
"Micinájsz te ott, teee, gazembej??!"

(A mamival akarja hurcoltatni magát)
- Nem bírlak el, nem tudlak felvenni!
- Szegiccéget kéne kéjni.

(Gyurmából harangot csinál a sütiformával, rázza) "Ó, ez a hajang nem vajami hangos..." (Nevetek) "Ez nem viccesz!! Ez a hajang nem hajangozik!!!"

- Jaj, Lilla, szétszedted a fonalkutyusodat??
(Előveszi az orvosi táskáját, ad neki egy szurit)
- Kész! Meggyógyítottam.

(Letakarja a legót egy műanyag pohárral, és elégedetten közli) "Capdába esett."

- Benyomtam a gombot!
- Benyomtad? És most nem működik?
- Dehogynem.

(Mutogat a játszószőnyegre) "Tesszék, tedd je ide a Dójikát! Szátojozni szejetne."

"Ó, Isztenkém, kibujút a víz! Ó, jaj!"

- Anya, főztem neked teát!
- Hmm, nagyon finom! Milyen tea, gyümölcs?
- Nem.
- Fekete?
- Nem.
- Akkor zöld?
- Neeeem! Kék.

- Anya, anya! Mi az ott?
- Az csak egy molylepke. Ne félj tőle, nem bánt!
- Dehogyisznem bánt!

(Az ágyon, hempergés közben) "Szia, édes kis mamim!" (Mami teljesen meghatódik, törölgeti a szemét és az orrát) "Mi az, folyik a taknyod?"

"Micinász, teeee kisz anya?"

(Megőrülök, hogy mindig úgy hív oda magához, hogy gyejegyóósananyasiess, aztán meg kiderül, hogy igazából nem is akart semmit, csak legyek ott. Múltkor is a kádból kiabált, nekem ezer dolgom volt)
- Anyagyejegyóóósansiess!!
- Hrrr. Itt vagyok, mit szeretnél?
(úgy meglepődik, hogy odamentem, néz körbe a vízben tanácstalanul) Ööö... ööö... (Egyszercsak felkap egy fürdőjátékot) Nézd, mit tajáátam!

- Anya, mit iszoj?
- Szagold meg!
- Hmmm, kávé! Soha nem szabad meginnom.

Pisti a múltkor már jó nagyra megnövesztette a körszakállát, aztán leborotválta. Lilla csodálkozva bámulta: "Hoj van a szakájjad?" Az apja elmondta neki, hogy levágta, már nincs meg. Lilla egész álló nap kutakodott a lakásban, és az apja szakállát kereste elmélyülten, miközben mondogatta: "Hoj jehet apa szakájja?"

- Anya, a nagy teki nagyon messze van.
- Igen, és most nem tudunk oda elmenni, mert beteg vagyok.
- Nem, anya, nem beteg vagy! Dehogyis! Meggyógyútá'!

(Pelenkázás közben rúgkapál)
- Nehogy megrúgj, az most nekem nagyon fáj! Tudod, fáj a cicim, beteg!
- Nem baj, hozok neked mejjszívót.

Amikor múltkor a dédinél voltunk, ő vett egy főzni való kis tököt, amit Lilla megtalált, és elkezdte hurcolászni, mire dédi mondta, hogy régen így játszottak, arcot rajzoltak a töknek, az lett a babájuk. Velem is rajzoltatott a tökre szemet, szájat meg hajat, és onnantól Lilla egész nap a Töki babával játszott. Soha nem szórakozott még egyetlen, boltban vett babával sem ennyit (pedig azok nem ennyibe kerültek...). Persze azért azt is meg kell jegyezni, hogy teljesen tipikusan Lillás játék volt: néha hozta-vitte, ölelte, ringatta, máskor feldobta a levegőbe, és röhögve figyelte, hogy mekkorát puffan, utána meg klopfolóval csapkodta. Először fürdette a medencében, aztán mikor ő nem fért el rendesen, úgy kivágta, csak úgy csattant. Remélem, mire felnő, azért gondosabb anya válik belőle.

Zajlik az élet, Dórika is egyre nagyobb (2 hónaposan 6060 g-nak mérték), érzem is a derekamon és a karjaimon. Ő máshogy szeret elaludni, mint anno Lilla, akinek a cici volt a minden, Dóri ha jól bekajált, nem igényli, és bár nekem néha jóval kényelmesebb lenne így elaltatni, mint ringatva vagy puma pózban (legalább ülhetnék, ami amúgy is nagy luxus), néha ordítva kéri ki magának, hogy a kegyetlen anyja cicit próbál dugni a szájába (szerintem is felháborító). Így viszont sokszor marad a pumában altatás, amitől azt hiszem, Dóri egyéves korára annyira meg fognak nyúlni a karjaim, hogy úgy fogok kinézni, mint egy gibbon.

Egyébként múltkor visszaolvastam, hogy Lilla mennyi idősen mit csinált, és fej fej mellett haladnak, Dóri eddig kb mindent akkortájt kezdett el csinálni, mint a nővére, kíváncsi leszek, később mi lesz. Ő is hason szeret aludni, és már olyan erősen tudja tolni magát a lábával, hogy egy csomószor keresztben vagy fejjel az ágy másik vége felé találom meg az ágyban. Ha meg a vállamra veszem, úgy mászik fel rajtam a hasamba támaszkodva, tolja magát felfelé, csak lesek. És tök cukin kommunikál, gőgicsél és mosolyog mindenkire, Lillára meg úgy néz, mint egy félistenre. Lilla is nagyon szereti, egyfolytában puszilgatja meg dögönyözi, szinte félteni kell, hogy ne nyomja agyon. Meg persze okítja mindenfélére. Az a legaranyosabb, mikor odafekszik Dórika mellé a játszószőnyegre, és magyaráz neki ("Nézd, Dójika, csöjög. Hajjod?") Persze Dóri tök jó közönség neki, ha akarna, se tudna elmenekülni előle ("Nézd, Dójika, viccesz vótam!")
És ami áldás, hogy a húga jóval nyugisabb, mint Lilla volt. Szeret ölben lenni, de nem kezd vigasztalhatatlan sírásba, ha nem vesszük fel azonnal, aranyosan elnézelődik. Persze nem arról van szó, hogy ne tudna érvényt szerezni az akaratának némi erőteljes ordítással, de azért jóval türelmesebb, mint Lilla volt.

Lilla egyébként nem mindig viseli el, ha más fogja a kishúgát rajtunk kívül (pl. a nagyszülők vagy Kata, idegenekről nem is beszélve), részben mert félti, részben mert inkább vele foglalkozzanak, de ha Dóri sír, az más, attól Lilla teljesen kétségbe esik, és igyekszik megoldani a problémát, közben meg vígasztalja a kis mucit. Múltkor Dóri a pihenőszékben volt, de kezdte unni a dolgot, némi nyekergés után rázendített, én meg nem tudtam azonnal felvenni, mert épp a nyers húst vagdaltam fel. Lilla kétségbeesve toporgott mellette, lehajolt hozzá, megsimogatta a homlokát, aztán kiabálta neki: "Ne félj, Dójika, megmentejeeeek!", aztán odaszaladt hozzám, és rám parancsolt: "Anya síj a Dójika, vedd fej a Dójikát!"

Tényleg olyan szövege van, nem győzöm írni. Néha persze kiakaszt az éktelen hisztijével meg az akaratosságával, mostanában nagyon belejött. Teli szájjal bőg, mint egy kis szamár, óriási krokodilkönnyeket hullatva a legapróbb hülyeség miatt is (pl mikor hirtelen rájön, hogy a kajából, amit addig kétpofára evett, nem kér többet, és micsoda köcsög vagyok, hogy bele akarom tenni a szájába a következő falatot). Anyu múltkor egy ilyen vinnyogós-hisztizős jelenet közben rászólt, hogy ne nyávogjon már, mire onnantól percekig azt kiabálta bőgve és toporzékolva, hogy "Nem akajok nyávogniiiii!"
Amivel teljesen kiveri nálam a biztosítékot, hogy le kell birkózni pelenkázáshoz (bezzeg bilizni vagy vécézni meg nem akar). Múltkor már sík ideg voltam ettől a huzavonától, hogy meztelen seggel rohan előlem és úgy ugrál az ágyon, nagyon mérgesen rászóltam, mire odajött hozzám, megsimogatta a vállam, és megvigasztalt: "Ne bosszankodj, anya! Ninc szemmi baj!" Ha a nagyszülők itt vannak, még ennél is jobban megy a műsor, hogy mentsék meg ettől a borzalmas kínzástól. Legutóbb kiküldtem őket a szobából, és bezárkóztunk, hogy gyorsabban túlessek a műveleten, Lilla meg teli torokból kiabált ki nekik segítségért: "Mami, mami! Öjegapád!!!" (ugye, ez lesz, ha ők egymást úgy emlegetik Lillának, hogy öreganyád meg öregapád...)
Ha meg leszidom valamiért, amiről tudja ő is, hogy nem lett volna szabad megtenni, összeszorítja a szemét, és teljes nyugalommal közli: "Becuktam a szemeimet!"

A mesékből meg sok jó dolgot tanul, de nem mindegyiket tudja még jól alkalmazni, azt hiszem, pl a bújócskázást még egy kicsit gyakorolni kell.
- Anya, bújóckázzunk!
- Jó, akkor te bújj el ide az ajtó mögé, én meg számolok ötig, és megkereslek. (elbújik) Eeegy, kettő, három, négy, öt! Megyek, megkeresem a Lillát. Jaj, hová tűnt ez a kislány, hol lehet?
(Előugrik az ajtó mögül)
- Itt vagyok, anya!!!

Reggel öltöztetni akartam, mutattam neki, hogy melyik szép ruháját fogja felvenni, apának is biztos nagyon fog tetszeni, erre elrohant, mielőtt ráadhattam volna:
- Nézd, apa, nézd!
- De hát mit nézzek? Nincs is rajtad ruha!
- Ó.

Este altatom, összebújunk, csend van. Megfogja a karom, jól hozzádörgöli az orrát, és közli: "Anyávaj töjlöm a fikát." (kösz, kislányom, jó fej vagy...)

Játszik a homokozóban a fagyikészítő készletével, megkínál minket is.
- Hmmm, nagyon finom! Milyen fagyi ez, eper?
(Végig néz rajtunk, és mélységes szánalommal a hangjában közli:)
- Homokfagyi.

- Anya, tegyünk beje jisztet!
- Micsoda? Lisztet tegyünk bele?
- Pontoszan.

- Anya!!! Apa méjgesz vojt!
- Miért volt mérges?
- Ejvettem a szejszámait. Nem jenne szabad.

- Ez meg mi, anya?
- Ez egy fatönk. Amikor kivágják a fát, ez marad csak belőle.
- Biztosz nagyon fáj neki.

- Aludjunk már, Lilla! És még horkolhatunk is, így! (mutatom neki)
- Anya, én isz kéjek hojkot!

"Fú, cúnya bácsi vót! Ej kejj dobni!" (???)

Ül az asztalnál, egy szelet sajtot tépked apró darabokra: "Szejet. Nem szejet. Szejet. Nem szejet."

(Anyuval sétál, felvesz valami retkes botot.)
- Fúj, Lilla, az koszos, dobd el!
- Mami, tudom, mit cinájok!

Nekiállok megírni Dórika születését. Nem egyszerű, de most van hozzá egy kis jótékony csend, talán eljutok valameddig.

Ahogy Lillánál és az utána következő babánál is, úgy most is tudtam, mikor költözött belém ez az ismeretlenül is ismerős kis lélek, éreztem a jelenlétét. Olyan megnyugtató és annyira bizsergető érzés megérezni a két világ találkozását, hívni, várni, befogadni. Igazi misztérium, ami csak ritkán érinti meg ennyire az embert.

Valahogy ez a terhesség jobb volt, mint Lillával, fittebb is voltam, pedig azt nem mondanám, hogy teljesen sima és élvezetes volt. Mindenkinél előbb tudtam, hogy ő érkezik, pedig az a második csík olyan halvány volt a teszten, hogy csak én láttam, mert nem hittem el, hogy nincs ott. Aztán jött a bazsalikom-teszt, ami nálam nem hazudik :) Anyu csak megborzolta az erkélyen az imádott bazsalikomomat, nekem meg egy pillanat alatt felfordult a gyomrom, de úgy örültem, majdnem kiugrottam a bőrömből, mert tudtam, hogy ez mit jelent.

Az első jó pár hétben az esti menetrend az volt, hogy Lilla 8 és fél 9 között fürdött, anya fél 9 és 9 között rókázott, Lilla 9 és fél 10 között elaludt. Volt brutális mennyiségű gyomorsav, nagyon magas pulzus, hihetetlen korán hihetetlen nagyra nőtt pocak, a végén lábdagadás, sűrű jósló fájások, csípőkattogás és mindenféle egyéb, mégis energikusabb voltam, mint Lillával. Mondjuk azt nem mondom, hogy nem esett volna jól minden nap a délutáni alvás, de persze a gyerekem épp akkortájt szokott le róla, így reggeltől estig talpon voltunk, eljártunk busszal a dédihez, miközben mindenki arra fogadott, hogy Dórika tutira előbb érkezik, mert ennyi emelgetést és hajoldozást nem fog elviselni odabent. De elviselte. Én már vágtam a centit, és alig vártam, hogy a kezemben tarthassam, ezzel egyidőben pedig visszakapjam a saját testem feletti uralmat.

Az utolsó három hétben olyan gyakoriak voltak a megtévesztő éjszakai jósló fájások, hogy ha bedőltem volna nekik, naponta mehettem volna a szülészetre. Lilla meg minden alkalommal megérezte, mikor elkezdődtek, és még a szokásosnál is jobban bújt hozzám, miközben én néha már izzadtam, annyira erősek és sűrűek voltak. Mit ne mondjak, nem volt valami kellemes így… De mindig tudtam, mikor fognak kezdődni és mikor érnek véget, mert Lilla minden alkalommal nem sokkal előtte ébredt, és addig hánykolódott az ágyban, míg a legutolsó fájás el nem múlt. Hihetetlen volt ez a ráérzés, szinte senki nem is hitte el nekem, így nem is híreszteltem.

Ahogy közeledett Dórika érkezésének napja, úgy kavarogtak bennem egyre jobban az érzelmek. Féltettem Lillát, hogy ezek után mi lesz vele, ha én elmegyek a kórházba, senki más nem altatta még este, csak én, nem is engedte. És mennyire viseli majd meg, hogy már nem ő az egyetlen, a mindenem, hanem lesz még egy mindenem? És én hogy fogom szeretni Dórit, amikor úgy érzem, ebből a szeretetből, ami Lilláé, már nem lehet több? Nehéz volt a szívem, és őszintén szólva időnként szinte bepánikoltam. Az az egy nyugtatott, hogy mások is megoldották valahogy, biztosan nekem is menni fog.

Hiába vártam, hogy Dóri előbb érkezzen, próbáltam egy csomó gyerekcsalogató praktikát, ő vígan elvolt odabent, és fütyült rám. Addigra már hatalmasra nőtt a pocakom, és saccolva a méreteit, kezdtem feladni a természetes szülés iránti vágyaimat. Az utolsó pénteken rá is kérdeztem a dokinál, hogy most már akkor mondja meg, mire számítsak, és ő is azt mondta, hogy mivel ilyen szép nagyra nőtt, nem lát túl sok esélyt a sima szülésre, és a császáros előzmény meg az alap betegségem amúgy is erre viszik a történetet, szóval hacsak nem úgy robban ki belőlem a kisasszony, hogy fel se lehet tartóztatni, akkor inkább császárra készüljek lelkileg. Egyet is értettem, így már nagyon parás lettem volna, hogy elakad, úgy meg azért elég nehéz ellazulva szülni, hogy az ember végig aggódik.

Szombaton délután még lepasszoltuk egy kicsit Lillát a nagypapának, mi meg Pistivel elmentünk a plázába, hogy nyári pólókat vegyünk neki (valahogy sejtettem, hogy az elkövetkező pár hétben nem a vásárolgatás lesz a fő célunk, ruha viszont kellett). Kicsit túlzásba is vittük, volt sok járkálás, hosszú sorban állás, a végére már alig vonszoltam magam, és nagyon húzott a hasam alja. Egy turmixra még leültünk, és kettesben, ráérősen megiszogattuk, beszélgettünk közben, és tudtuk, hogy egy jó darabig hasonlóra nem lesz esélyünk.

Este még lezuhanyoztam, de az a furcsa húzás nem múlt el, még meg is jegyeztem Pistinek, lehet, hogy sikerült kishoppingolni belőlem a gyereket, éljen-éljen. Már csak annak drukkoltam, hogy egy picikét tudjak pihenni, mielőtt elkezdődik a buli. Éjfélkor ébredtem az első fájásra, olyan volt, mint egy lórúgás. Gondoltam, nem szólok én senkinek, csak szépen fogadom az összehúzódásokat, mérem az időt, aztán majd meglátjuk. Tíz perc múlva jött a következő, aztán öt perc múlva, megint öt perc, aztán már csak három, megint három, hoppá, gondoltam, ez így kicsit gyors lesz, főleg, mert jó hosszúak és nagyon kemények is voltak, levegőt is alig tudtam venni közben. Vártam, hogy Lilla felébred, ahogy azelőtt is minden éjjel, de most szép csendesen szuszogott, az se számított neki, hogy kivittem a kórházi cuccomat a szobából, járkáltam ki-be, kapcsoltunk villanyt odakint, és anyuék is ideértek, mert szóltam nekik. Kettő után indultunk a kórházba, addigra már kétpercesekkel, néha már úgy éreztem, összeérnek. Még bementem Lillához elbúcsúzni, meg amúgy is picit elkezdett mocorogni. Megpuszilgattam, hozzá bújtam, és törölgettem a könnyeimet. Halvány fogalmam se volt, hogy mi hogy lesz ezután, de tudtam, hogy Lilla a legjobb kezekben van anyuéknál, nekem pedig már a másik gyerekemre kellett koncentrálnom.

Mikor beértünk, egy jó fej szülésznő meg egy álmatag, fiatal orvos fogadott (nem baj, legalább nem az a tuskó, aki akkor volt ügyeletes, mikor elvetéltem). A doki megvizsgált, zárt méhszáj. Na, király. Közen meg csillagokat láttam, úgy fájt, és jó sűrűn is jöttek a hullámok. Időközben beért a szülésznőm is, kaptunk egy szülőszobát, és vártunk, meg pihenni próbáltunk. A szívhang rendben volt, és nekem ez volt a legfontosabb. Kb. másfél óra múlva észrevettem egy véres-nyálkás foltot a lepedőn, szóltam a szülésznőnek, a doki újra megvizsgált, egy ujjnyi. Azt mondták, még nem szólnak az orvosomnak, nagyon az elején vagyunk, és vasárnap hajnalban nem csörgetik fel, majd reggel nyolc körül. Kicsit kétségbe is estem, hogy addig kell a fájásokkal küzdeni, miközben szinte biztos, hogy császár lesz, de aztán próbáltam befelé figyelni Dórira, és kértem, hogy segítsen, mutassa meg, hogyan szeretne megszületni, a hullámok pedig szépen lelassultak, már csak ritkán volt egy-egy enyhe. A szülésznőm megsúgta, hogy a szomszéd szülőszobában vajúdó anyukának is az én dokim az orvosa, és drukkoljak, hogy jól haladjanak a dolgok, mert akkor kénytelenek előbb behívni, és akkor már hozzám is bejön. Így is lett, negyed hatkor már szóltak is neki, hat körül beért hozzám is. Mondta, hogy előbb megszületik az a pici, aztán jön, és velem lesz. Hétre már fel is sírt az a baba, nem sokkal később engem is megvizsgált újra a doki, és kimondta azt, amit úgyis tudtam, hogy várhatunk még, ha én ragaszkodom a természetes szüléshez, de nem sok esély van rá, a folyamat is leállt. Beleegyeztem a császárba, sőt meg is könnyebbültem. Jött a szokásos előkészítés, na akkor azért már egy kicsit be voltam parázva, mégis csak egy műtét.

A gerinc érzéstelenítés beadása egy katasztrófa volt, két anesztes se találta el, forgatták a tűt, újra meg újra szúrtak, mondták, hogy gömbölyítsem a derekam (bakker, óriási dinnye hassal nem olyan egyszerű…), Laci, a százhúsz kilós műtős fiú teljes testtel támaszkodott a vállamon, de még így se ment, és többször is rám szóltak, hogy ne mozduljak, mikor böknek (én nem akartam, de azért ha az ember gerincébe tűt szurkálnak, önkéntelenül is megrezzen…), nem tudtam magam rendesen megtámasztani, mert nem ért le a lábam a műtőasztalról, mire nagy nehezen kerítettek valamit a talpam alá, de még akkor se ment. Hatodszor szúrtak, mikor úgy éreztem, hogy na most már elég, nem bírom tovább, már majdnem sírtam, és arra gondoltam, hogy ha végre kihúzza a tűt, és meg bírok szólalni, akkor könyörgöm nekik, hogy altassanak el, vagy üssenek agyon vagy bármi, de én ezt nem bírom tovább. És a hatodik sikerült, végre megkönnyebbültem, azonnal jött a zsibbadás is. Utána már minden rendben volt, a szokásos húzkodásos-matatásos érzés, de szerencsére semmi fájdalom, majd végre kivették Dórikát, és felmutatták nekem. Megvolt keze-lába, egészséges volt és gyönyörű, pont úgy nézett ki, mint Lilla. Én meg pont úgy zokogtam, mint két évvel azelőtt.

Míg engem összevarrtak, Dórit Pisti meztelen mellkasára tették, ott pihengetett, együtt voltak betakarva. Pisti nagyon büszke volt, és teljesen meg volt hatódva, hogy a síró gyerekünk azonnal elhallgatott, amint odabújt apához. Utána nekem is odahozták még egyszer, aztán bevittek a császáros őrzőbe, és megint nem láttam egy ideig, hiába kértem, hogy hozzák ki, ne várjuk meg a két órát, azt mondták, kell annyi idő a megfigyelésre. Ezen teljesen kiakadtam, mert ha természetes úton születik, akkor ott lehet pont az első két órában (is) velem, így meg nem, pedig itt is ugyanúgy megfigyelhették volna… Végül aztán megkaptuk, öleltük, pusziltuk Pistivel, és próbáltuk elhinni, hogy mi tényleg kétgyerekes szülők lettünk.

Egy-két órával később Pisti hazament, én meg tovább gyönyörködtem az alvó Dórikában, amikor jött a nővérke a szokásos ellenőrzésre, hogy mennyi vért vesztettem. Benézett a takaró alá, aztán ijedten visszadobta, és elszaladt. Pár pillanat múlva berobogott az ügyeletes doki meg még egy nővér, kikapták a kezemből Dórit, nyomkodták a hasam, mindenféle injekciót adtak az infúzióba, aztán jött még egy másik orvos is, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik. A doki azt mondta, hogy nagyon sok vért veszítettem, és megpróbálják elállítani a vérzést, mielőtt gáz lesz. Kaptam homokzsákot és jeget a hasamra, és ötpercenként jöttek masszírozni (teljes testtel beletámaszkodva nyomkodták… csillagokat láttam), a vérnyomásom órákig 89/31 volt, a vérnyomásmérő nem győzött pittyegni, hogy gáz van. Fájdalomcsillapítót meg azért nem adtak utána már, mert az még jobban leviszi a vérnyomást, úgyhogy natúrban tűrtem a fájdalmat (miközben császár után négyóránként automatikusan adják a fájdalomcsillapítót, meg se kérdezik, hogy kéri-e az ember). Végül sikerült elállítani a vérzést, de azért akkor már én is be voltam parázva, nem volt valami megnyugtató az a nagy kapkodás meg gondterhelt arc. Nem éreztem rosszul magam, csak nagyon gyenge és álmos voltam. Órákig nem is mertek felállítani, nehogy elájuljak, de végül pont attól lettem jobban, mikor végre felülhettem, és a séta is rosszullét nélkül ment. Arról is szó volt, hogy vért kapok, de szerencsére nem került rá sor. Viszont még ezt leszámítva is sokkal jobban viseltem a második császárt, mint az elsőt, alig akartam elhinni. Sokkal hamarabb tudtam mozogni, nem voltak akkora fájdalmaim, és erősebb is voltam.

Lilla fantasztikusan viselkedett egész végig, nagyon büszke voltam rá. Anyuékkal nagyon jól elvolt, esténként az apjával percek alatt elaludt, bejött hozzám többször a kórházba Pistivel meg anyuval, örült nekem, de nem volt óriási sírós jelenet, mikor haza kellett menni, és Dórika is nagyon tetszett neki, egyből puszilgatta és simogatta. Aznap, mikor hazahoztuk Dórit, Lilla nagy örömmel fogadta, velem egy picit távolságtartó volt, nem hitte el, hogy nem tűnök el újra. Aznap este odabújtam hozzá, hogy végre én altatom el, de visítva kiabálta, hogy „apávaj, apávaj!”, így Pisti altatta el, miközben én a konyhába elvonulva csendesen bőgtem. Éjjel, mikor felébredt, és engem talált maga mellett, szintén az apja kellett, hogy a feldúlt sírása enyhüljön, akkor is csak nyeltem a könnyeimet. Tudtam, hogy idő kell neki, és idő kell nekem is. Teljesen elveszettnek éreztem magam, Dóri olyan picike volt és olyan új, teljesen rám volt utalva, óvtam és szerettem a szívem összes szeretetével, és közben itt volt az én Lillám, aki hirtelen nagy testvér lett, és olyan távolinak tűnt az az idő, amikor csak ő volt nekem. Olyan nagy volt és önálló, sosem éreztem még ilyen idegennek, de akkor, abban a pár napban nem tudtam, hogy mit érez, mit gondol, mert nem nekem mondta el. Borzalmas érzés volt, de tudtam, hogy türelmesnek kell lennem, és amikor csak engedi, mindig egy kicsit közelebb lépni. Végül már elhitte, hogy nem hagyom el újból, minden reggel itthon talált, és egyre többet bújt oda hozzám. Aztán kb. már egy hete itthon voltam, sokat foglalkoztam vele, már úgy tűnt, kezdünk egyenesbe jönni, amikor egy délutáni alvásából nagyon rosszul ébredt. Sírt, Pisti sehogy nem tudta megvigasztalni, aztán megkérdeztem, hogy odajön-e az ölembe. Rám mászott, a nyakamba kapaszkodva egészen elernyedve zokogta, hogy „anya, anya”, és éreztem, hogy ez már rég nem a rossz alvás miatt van, most szakad ki belőle minden fájdalom. Sokáig öleltem így, a könnyeimet törölgetve, és azt mondogatva, hogy itt vagyok, és nagyon szeretem, mire megvigasztalódott. Onnantól kezdve teljesen helyrebillent, és én is azt éreztem, hogy na, most végre megérkeztem. Itthon vagyok, megtaláltam az elvesztett önmagam az új szerepemben, és most már minden rendben lesz. Azóta is így van, teljesen összecsiszolódtunk, és egyre jobb az élet. Most már olyan messzinek tűnik, alig tudom visszaidézni, milyen volt Dóri születése előtt, mert az élet most kerek. Imádok kétgyerekes lenni, nem adnám semmiért :)

Zseniális, ahogy Lilla nyomatja a szövegét. Egy csomó mindent megtanul a mesékből, és teljes mondatokat alkalmaz, de mindig a megfelelő szituációban, nagyon ügyes. Néha egyébként már azt gondolom, hogy nem egészen kétéveshez illő a szókincse, pl mikor az utcán majdnem nekiment egy fickónak, és közölte vele: "Ejnézészt!", utána meg elköszöntem az egyik házbeli nénitől, mire ő is integetett, hogy "Viszontjátászja!".

Amit még nagyon szeretek, hogy mivel mi is sokat dicsérjük, ő is dicsér minket. Múltkor anyu átöltözött, és mikor Lilla meglátta, tapsolt neki, hogy "De szép vagy!", a mami meg persze teljesen meghatódott. A múltkor megkóstolta az ebédet, és felkiáltott: "Hm, ez nagyon fincsi, anya!" Komolyan, tök jólesett. Meg az orrán volt egy picike seb, mondtam neki, hogy bekenem, hogy ne fájjon. Pár órával később megsimogatta a sebet, és teljesen felderült: "Hujááá, meggyógyúúút! Ügyes vagy, anya!" Majdnem megzabáltam.

A többit megint szösszenetekben:

(Beleteszi a tükröt a kosárkájába, és magyaráz) "Bejeteszem. Hozom-viszem. Viszját, majd jövök!" (Pár másodperc múlva) "Visszajöttem!"

(Állok a liftnél a lépcsőházban, Lilla meg az egyik lépcsőfokon)
- Gyere már, itt a lift!
- Pihenek itt egy kicsit.

(Reggel odabújtam mellé az ágyba, mert az apja elment dolgozni. Ébredezik, kinyitja a szemét, néz rám csodálkozva, nem rám számított. Felül, bámul rám tovább) "Mi folyik itt??! Hoj van apa?"

(Dórika körforgójának a zenélő részével játszik, piszkálja a kampót, amire a játékok vannak akasztva)
- Anya, miciáj a kampó?
- Forog.
- Hogy éjted ezt?

(A kis rádióval telefonál)
- Hajó, dottoj báci? Negyiccsa meg, huncut a mókus, újja fája megy!
- És mit mondott a doktor bácsi?
- Szemmit.

(Tescos reklámújságot nézegetem) "Mit ojvaszoj? Én isz ejojvaszhatom?"

(Betuszkolja a plüss hold egyik felét a kanapé résébe, és elégedetten felkiált) "Ezt a szép vijágot üjtettem neked!"

-Lilla, játszunk valamit?
- Jó! Én jeszek apa ész anya, te pedig a gyejekek.

(Lefogja az egyik szemét, pislog) "Mami, nézd, egyedüj kacintojok!"

(Nézi a mesét) "Pijoszka és a faszkas" (vihogok) "Mit jöhögsz?"

"Dójika, nézd, viccesz vóótam!"

- Ééés most megeszlek!
- Túj nagy vagyok, tégem nem tudsz megenni!

Nem vagyok rá büszke, de néha, mikor kiakadok (pl. mert szándékosan kiszórja a kaját, vagy úgy jelzi, hogy nem kér többet, hogy kifordul a szájából a félig megrágott falat), elhagyja a számat ez-az. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy ez is rögtön ráragad, de emberből vagyok, és a kutyafájázás meg az irgumburgum nem mindig fekszik. Pénteken itt volt a húgom, Lilla az ágyon hempergett, miközben közölte: "Kata ajanyosz." Kata persze elolvadt. Lilla hozzám is odajött, rátette a kezét a vállamra, és már kezdtem örülni, hogy én is kapok valami szép dicséretet, amikor tüneményes mosollyal közölte: "Anyád picáját."

 

Na jó, megpróbálom folytatni. Szóval a sérüléseknél és az empátiánál tartottam. Múltkor üldögéltem az ágyon, Lilla felmászott mellém és alaposan megnézegette a nyomi kislábujjam (amit bravúros módon sikerült örökségül adni mindkét gyerekemnek, amit őszintén sajnálok, mert nem egy főnyeremény). Nézegette, nézegette, nem is értettem, mit tanulmányoz már rajta ennyit, majd őszinte sajnálattal felsóhajtott: "Szeeegény jábujjam!" Kifeküdtem a röhögéstől.

A második szülinapi buli igazán jól sikerült, és nagyon is tisztában volt vele, hogy ő az ünnepelt, rendesen ki is használta a helyzetet. A lufi óriási sikert aratott, a sünike tortától meg extázisba esett, úgyhogy minden oké volt. Egyedül akkor volt némi probléma, mikor Katától megkapta az ugráló bocit, aminek nagyon örült, de ugrálás közben kiderült, hogy nincs benne elég levegő, ezért Pisti elővette a pumpát, apuval hanyatt vágták a tehenet (a hasán volt a lyuk), és elkezdték felfújni. Lilla nem értette, hogy miért bántják szegény bocit, és kétségbeesve sírt, miközben úgy próbálta magát nyugtatni, hogy végig azt kiabálta, "Ninc szemmi baj, ninc szemmi baj!". Totál pánikban volt, annyira együttérzett a tehénnel.

A csomagolópapír-ajándék kombót azért hamar sikerült összepárosítania. Vettünk neki egy orvosi felszereléses kistáskát (be van tojva a doki bácsitól, gondoltuk, hátha oldódik majd ettől egy kicsit), de úgy gondoltuk, ahhoz még túl kicsi, majd valamikor később kapja meg. A nagy szülinapi csomagolás közben viszont azt gondoltam, megkönnyítem a saját dolgom, és becsomagolom azt is, jó lesz majd később. Vissza is raktam a ruhás szekrénybe, és már el is feledkeztem róla, amikor az egyik öltözködésem közben előrébb csúszott, és Lilla meglátta. El is kiáltotta magát: "Huhúúú, ajándék!!" Hiába próbáltam győzködni, hogy az tulajdonképpen nem is ajándék, már vitte is oda a széket, és kotort fel rá, hogy elérje, aztán már bontotta is ki. Hát így kapta meg hamarabb az orvosi táskát, amivel amúgy ügyesen játszik, szóval mégsem volt túl korai megkapni, még ha némileg önkiszolgáló módon is sikerült.

A többi szösszenethez nem akarok nagy sztorizgatást írni, csak úgy csupaszon az aranyköpéseket.

"Jánosz papának hívják a mamát."

- Hoj a Kata?
- Nincs itt a Kata. Hazament Pestre vonattal.
(sírva-toporzékolva) - Aggyámég Katát!

"Jaj, neee! Szájosz a főd" (=Sáros a föld.)

"A békák bejeugjanak a vízbe. Hajat mosznak a vízbe'"

(Tartja nekem a műanyag kisvilláját, amin anno maci minta volt.)
- Hoj a maci?
- Már nem látszik, lekopott.
- Jaj, ne! Elkopogott a maci!

(Mindig úgy kapja a szidást, morgolódást, hogy a kutya fáját emlegetjük.)
"A báci ejüjtette a kutya fáját" (Igen, kicsit sokat kertészkedik mostanában az apjával :)

(Mostanában egyre több mondókát tud, bár némelyiket átköltve, ha szerinte az eredetinek nincs értelme.) "Hinta-pajinta, jégi Duna, kisz katona, ugojj a számba!"

Amióta Dórika megérkezett közénk, Lilla hatalmas szeretettel veszi körül, simogatja, puszilgatja (szegény gyerek úszik a nyálban), állandóan pelenkázni akarja, és ahogy azt egy nagy tesóhoz illik, elképesztő lelkesedéssel tanítja az élet dolgaira. Ezt legtöbbször 3 centiről az arcába kiabálva. Szerintünk azt hiszi, hogy süket, mivel Dóri nem válaszol neki, így a biztonság kedvéért tízszer elmondja, vagyis elordibálja neki ugyanazt a mondatot. Az se igazán zavarja, hogy a kishúga alszik, bár az is igaz, hogy Dórika nagyon jól bírja a gyűrődést, igazi második gyerek, a legnagyobb hangzavarban is szép nyugisan alszik.
Az első itthon töltött napon már kora reggel max hangerővel edukálta:
"Dóóóójika! Szőjös lába van apának!!"

Máskor meg labdázott mellette, és lelkesen kiabálta: "Dóóójika, gójt jugott a Jijja!" (= Dóóórika, gólt rugott a Lilla!)

A pelenkázást különösen élvezi, és alaposan szemügyre veszi a pelusban talált dolgokat, bár néha nem pont úgy meséli el a sztorit, ahogy volt, pl. "Pijoszat fingott a Dójika." (= Pirosat fingott a Dórika.) Igazából sárgát kakált, de ez részletkérdés... :)

Valamiért a testrészekre különös hangsúlyt fektet, pl. "Dóóójika, ott a feje anyának!" vagy "Dóóójika, apának jábujja van!"
És persze ez:
"Dójikának ninója van. Jijjának is. Anyának is. Apának nem. Apának pöcse van."
(no comment :)

Oké, le vagyok maradva a jegyzeteléssel, pedig az igazán cuki-vicces szövegek időszakát éljük, de mentségemre szolgáljon, hogy azóta szültem egy gyereket, és kicsit el vagyok havazva :) Dórikáról, a szülésről és az egész sztoriról majd egy külön bejegyzésben,ha lesz rá időm, most csak az elmaradtakat akarom pótolni (ha hagyják).

Lillával most már teljesen jól lehet társalogni, kérdez, válaszol, teljes mondatokat használ, ragoz, és persze ahogy sejtettem, a dumakészségét egyből kamuzásra is használja, és amitől viszont kifekszem, hogy már szóviccel is. Múltkor például mintegy fél órán keresztül tanulmányozott egyetlen bodobácsot, kísérgette, amerre ment. Először "kacicabogáj"-nak hívta, de mondtam neki, hogy ez igazából bodobács, mire elkezdett vihogni, hogy bodobácsi. Amikor legközelebb látott belőlük többet, akkor már bodonéni is volt.

Amúgy tök logikusan használja a nyelvet, még ha néha hibásan is (pl. Miazvolt? Miazok vannak ott?), és olyan szavakat is összeszed, hogy csak lesek. Múltkor kint szöszöltünk az erkélyen, egyszer csak rám néz, és közli: "fémdetektoj". Hö. Utána rájöttem, hogy a nyomi fejű kis Peppa malactól tanulta, de azért meglepett. A "bevászájlókoci" meg a "Milyen gyönyöjű pijjangó!" is Peppától származnak, lehet, hogy tényleg nem is olyan gáz ez a mese :)

Dórika születéséig Lilla még mellettem aludt (most már apa mellett, amit nem is bánok, mert így nem kell kétfelé szakadnom,és Pistinek is egyszerűbb), és az esti sztorizgatások nem maradhattak el az aznapi történésekről. Még tavasz elején anyuval sétált, és persze találtak egy pocsolyát, amit nagy vígan szétcsapkodott egy bottal. Én ennyit tudtam, este mondtam is neki, hogy úgy tudom, pocsolyáztak is, mire Lilla hozzátette: "Mami mondta, ejég, ejég, ájj!" (innen azért volt sejtésem, hogy mennyire melegedett bele a játékba...) Anyunak akkoriban be volt csípődve a dereka, így nem nagyon akarta cipelni, hetekkel azelőtt meg a dédi mondta neki, hogy nem tudja felemelni hasonló okból. Mivel nálunk semmi nem marad titokban, séta után Lilla rögtön beszámolt nekem: "mami fáj dejeka. Dédi isz fáj dejeka." Amúgy tök figyelmes, és ha meglát pl. az ujjamon egy sebet, rögtön mondja, hogy "au, fáj. Bibisz." Ja, és ha már sérülések: múltkor pofára esett az ágyról (ügyesen hárított, szinte nem is ütötte meg magát, inkább csak megijedt), sírva jött oda hozzám gyógypusziért: "Au! Au! Puszit! Jijja ejtöjte száját!"

(folyt. köv., a nagyobbik felébredt)

Ez alatt az egy hónap alatt, amíg nem írtam, Lilla gyakorlatilag kis túlzással megtanult folyékonyan beszélni. Mondatokat használ, kérdez (Miciász? = Mit csinálsz?, Hojvan?, Mi ez?, Ki az? stb), ragoz, sztorizik, szóval hihetetlen nagyon ugrott beszédben, a szókincsébe meg nem éppen alap szavak tartoznak (pl. cavaj kujc= csavarkulcs, moszószej= mosószer).
Néhány dumás szösszenet tőle:

Rengetegszer mosunk kezet, legtöbbször azért, mert csupa ragacs a csokitól, így gyakran mondom neki, hogy gyere, mossunk kezet, mert ragadsz! Múltkor szemétledobás után épp kezet mostam, mikor bekukkantott a fürdőszobába, és megállapította: "Anya isz jagadott."

Reggel átöltöztetem, épp veszem le róla a pizsit:
- Fűcsizünk?
- Nem fürcsizünk. Tegnap este fürcsiztél, nem vagy piszkos.
(Nézi a tenyerét, aztán az arcomba tolja, hogy biztosan lássam rendesen.)
- Némmeg, piszkosz!

Egyedül voltam vele, úgyhogy én fürdettem. Éhes voltam, jobb híján előkaptam egy csomag kesudiót. Mondom neki:
- Hoztam ilyen nyam-nyamot, gyere, együnk!
(Döbbenettel néz rám)
- Apa szokta!
(Tényleg csak az apja szokott ilyen magokat csócsálni)

- Úúú, széttőt!
- És ki törte szét?
- Anya. Apa.
- Nem a Lilla volt?
- Mami.

Gombát szeleteltünk (minden egyes vágásnál felkiáltott: "Jaj, ejtöjt! (=eltört) Jaj, ez isz ejtöjt!") És bár nekem eszembe nem jutott volna, de ő felfedezte, hogy a felezett gomba tönkjével együtt szeletelve úgy néz ki, mint egy csiga, el is játszott velük egy csomót az asztalon, jöttek-mentek a csigák, mire az egyik szelet gomba balesetezett, és levált a tönkje. Lilla kétségbeesetten nézegette a romokat: "Óóó, szegény ciga-biga!"

Reggel nézegeti a lufi mintás tiszta pelust, amit előkészítettem neki: "Jufisz. Mennyi fing ejféj benne!"

Ha valakihez a közelünkben csengetnek kaputelefonon, simán behallatszik a mi lakásunkba is, mindig felkapja a fejét, mert folyton vendégeket szeretne fogadni: "Hozzánk?" Vagy pedig közli velem, hogy "Vajaki cöngött".

Az ablakon nézelődés is kedvenc elfoglaltság, és mindent kommentál, amit lát: "Onanézz, mennyi gajamb!" Rámutat a szemközti házra, ami tök ugyanolyan, mint a miénk: "Ház. Itt jakom."

Nézegeti a képet, ami tele van állatokkal, van rajta egy csomó lepke: "Jepke. Ez isz jepke. Minden-minden jepke!"

- Szábi?
- Mi van a Szabival?
- Hozzánk?
- Nem, Szabi ma nem jön hozzánk.
- Szííívi?
- Ő se jön.
- Szajnosz.

Egyik este rengeteget ivott, sejtettem, hogy ebből gond lesz, tutira át fog ázni a pelenkája, de nem tudtam vele mit csinálni. Hajnalban felébresztett, hogy közölje: "Anya! Hátad vizesz!" (Imádom, hogy nem kell gondolatot olvasnom, meg lesnem, hogy mi baja, mert megmondja. Tényleg tök pisis volt a dereka, úgyhogy szép csendben átöltöztünk, aztán hozzám bújt, és aludt tovább.)

Valamit az apjának akart mondani, de az nem hallotta, Lilla meg egyre türelmetlenebb volt: "Apa! Apaaa! Apaaa! Pisztiii!!!!"

A tesótéma már nagyon aktuális, és bár nem hiszem, hogy sejti, mi vár rá, de azért lelkesen simogatja a hasam, meg tudja, hogy Dójika a hugi neve. Múltkor meséltem neki, hogy mit és hogyan fog enni a tesó (ő iszóbabának= tesóbabának hívja), ezen nagyon jót nevetett, és azóta mondogatja: "Iszóbaba iszik tejetykét cicimbőj." (Néha hozzákölti, hogy bögjéből, de mindig megegyezünk, hogy inkább ő iszik majd bögréből, mert ő már nagy.)

A bilizéssel viszont sehogy nem állunk, konkrétan kiröhög minket. Vettünk neki szép kis pöttyös bugyit, abban flangál este fürdés után, de hiába mondjuk, hogy ha jön a pisi, akkor rá kell ülni a bilire, különben vizes és hideg lesz a bugyi, eddig még sosem úsztuk meg baleset nélkül. A dédi meg azt találta ki, hogy a kakát a pelusból beleborítjuk a vécébe, és elbúcsúzunk tőle, aztán lehúzzuk. Mivel minden, amit a dédi mond és csinál, abszolút etalon, így azóta itthon is ezt a rituálét kell eljátszani.  Mondjuk legalább így rá lehet venni, hogy engedje kicserélni a pelusát, mert különben esélytelen, és húzza maga után a bűzcsíkot, amit még ennyi hetes terhesen is igen nehezen tolerál a gyomrom... Nagyon élvezi ezt a programot, sikongatva integet a kakának, néha úgy kell visszatartanom, hogy a fejét ne lógassa már bele a klotyóba. De hogy ráüljön a szűkítőre, az teljesen kizárt. Na mindegy, majd a nagy nyári meztelenkedés hátha meghozza az eredményt, amúgy sem vagyunk elkésve semmivel.

Lilla sok mindenben változott, de azért vannak nagyon is állandó dolgai, ilyen pl. az ébredése reggel. Más gyerekek kómázgatnak, hemperegnek egy sort, engedik magukat puszilgatni és ehhez hasonlók, na ő aztán nem. Kipattan az ágyból az ébredést követő második másodpercben, és kiskutya módjára elindul ellenőrizni a lakást, hogy minden úgy van-e, ahogy ő hagyta előző este, közben pedig folyamatosan dumál. Úgy vágja ki a kisszoba ajtót, csak úgy csattan a beépített szekrény ajtajához, és mivel már megtanulta, hogy ilyenkor csak annyi csúszik ki a számon, hogy "aztapaszta", hátra fordul, és vigyorogva közli velem: "ittapa!". Ha nem reagálok semmit, még kétszer elmondja, és ha még mindig csendben vagyok, akkor újra behajtja az ajtót, hogy megint kivághassa, aztán elégedetten nyugtázza, hogy ezt már nem hagyom szó nélkül.. A rutin, kérem, a rutin nagyon fontos :)

Arra viszont még mindig nem bírtunk rájönni, hogy egyes berögzült dolgainak mi az oka. Például annak, hogy képtelen elviselni, ha egy fotel le van takarva pléddel, vagy van rajta egy díszpárna. Rettentően bosszantó, hogy csak elsétál mellette, és minden különösebb odafigyelés nélkül, csak úgy mellesleg lerántja, és elegánsan lehajítja a földre, majd megy tovább. Kitartó neveléssel addig már eljutottunk, hogy nem baszarintja le a földre (vagy nem mindig...), de még mindig képtelen megtűrni. Múltkor a húgom ült az egyik letakart fotelben, addigra a másikról Lilla már gondosan eltávolította a plédet meg a párnát is, aztán Katinak nyújotta a kezét, és mutatta, hogy "oda" szeretne menni. Sikeresen fel is állította, vezette vagy három lépést, aztán villámgyorsan megkerülte, és lerántotta a plédet arról a fotelról is.

Mondjuk ez a fajta elegáns és cseles problémamegoldás szintén nagyon jellemző rá. Karácsonykor már készülődtünk hazafelé a déditől, Lilla tök álmos volt, de azért a kedvenc labdáit az utolsó pillanatig nem engedte elrakni. Mire jött a(z egyébként imádott) nagynéni, aki összegyűjtötte a labdákat, és nem engedte újra kiborítani a kosárból. Lilla nem veszett össze vele, csodálkoztam is, hogy ilyen könnyen tudomásul vette a dolgot, de azért mégsem hagyta szó nélkül: tök kedvesen megfogta a keresztanyja kezét, kivezette a nagyszobából, majd becsukta rá az ajtót, hogy érezze, hol a helye...

Átvágni se lehet olyan egyszerűen, szeme a pályán, főleg, ha csokiról van szó. Múltkor a dédinél a csokija egyik felét engedtem csak megenni, a másikat szépen elsüllyesztettem a táskámban, de fél szemmel látta az eseményt. Mikor megette, kérte a másik felét is, mire én annyit mondtam, hogy már elfogyott, nincs több. Megfogta a kezem, bevezetett a szobába, az ölembe vágta a táskám, kihúzta a cipzárt, és a kibányászott csokit a kezembe nyomta, hogy ha már ő mégis talált, akkor bontsam ki neki, de baromi gyorsan.

A dumagép egyébként nagyon beindult, konkrétan egész nap be nem áll a szája. Már egész jó kis szószerkezeteket és fél mondatokat használ, pl. "aggyá' még kakaót", "vidázz, jeeszik", meg egészen elvont szavakat, mint pl. mindjárt, majd, ezt is, másik, apáé, meg magától köszön, és helyesen használja azokat a szavakat is, hogy kösz, tessék, bocsánat (=botyánt). Már egész sok három szótagos szó is megy, de a leghosszabb a kávéfőző (amúgy ezt se értem, egy csomó olyan italra van rákattanva, ami tökre nem neki való: az apja kávéjára, sörére, borára. Persze nem kap, de meg van őrülve az illatukért, meg vadássza ki a kamrából az üres sörös dobozokat, hátha maradt bennük egy csepp. Huh, vigyáznunk kell rá később...

Vannak aztán olyan esetek, amikor csak én értem, hogy mit beszél, és ha a tolmács épp nincs a közelben, akkor akadnak problémák. Vagy a konyhából hallgatom, hogy a nagyszülők milyen vígan elcsevegnek a gyerekkel, aki egyáltalán nem azt mondja, amit ők értenek. Múltkor csináltam egy listát az épp aktuális legérthetetlenebb szavakból, és megversenyeztettem a családot, ki fejti meg a legtöbbet. Kata nyert öttel a tízből. Ez volt a lista (amúgy ha nem lennék Lillával napi 24 órában, nekem se lenne halvány lövésem se, hogy mit beszél): szontya (=szoknya), kityi (=kicsi), titusz (=cicus), szepü (=seprű), etyet (=ecset), fettész (=festék), kapász (=kalapács), patyuty (=papucs), fütyi (=fürcsi) és zifu (=lufi). Azóta ezeknek a szavaknak jó része már kitisztult, de akkor is vicces játék volt, és elég nagy kihívás a családnak.

Mennek már az egészen összefüggő sztorik is. Múltkor felállt az ágyra, és miközben nézelődött az ablakon, folyamatosan kommentálta az eseményeket. Kár, hogy nem tudtam levideózni, de nagyon cuki volt, ilyen mondatai voltak: "Niccs itt gajamb. Tente, haggyad.", "Bátyi megy. Pápá! Eeement.", "Fán bogyó. Pijosz. Mégesz. Nem-nem, jujuj." (=a fán piros bogyó van. Mérges, nem esszük meg.), "Busz megy dédi. Kék. Pápá!".

Ma becézgetős napja volt, olyanokat nyomott, hogy "szija-bija", "teki-beki", "tyitya-mitya" (mondjuk ez néha "tyitya-pitya" volt, és mivel nem bírtam ki röhögés nélkül, inkább ezt mondogatta). A két kedvenc szavam tőle most a "tattó vittó" (=Traktor Viktor - mese) meg a "cikó haj" (=csikóhal). És ami a legdurvább, ismer egy csomó színt, de ilyeneket is, hogy pink, lila meg rózsaszín (="joszin"). Igazából ezeket előbb tudta, mint a pirosat meg a sárgát, de hát csaj, mégis mit várjak? :)

A helyzet az, hogy bár pár éjszakát apa valóban mellettem töltött, és Lilla tényleg a saját ágyában alszik el, azt is nagyon könnyen megtanulta, hogy hogyan lehet hajnalban vagy kora reggel egy mozdulattal átmászni hozzám, és bevackolni az anyamelegbe. Úgyhogy mivel apa nem akar hajnalban mindig költözködni, inkább marad a saját helyén, és én látogatom meg, ha úgy alakul. Persze vannak olyan éjszakák is, amikor reggelig a kiságyban alszik Naccsága, de előre esélytelen megjósolni. Nem baj, jó ez így is.
Ami viszont elég nagy bánatom, hogy Pötyi kezd leszokni az ebéd utáni alvásokról. Ez azt jelenti, hogy képes nettó 11-12 órákat végig pörögni reggeltől estig, amitől én eléggé kipurcanok. Most ott tartunk, hogy minden második nap hajlandó csak aludni, de egyre többször előfordul az is, hogy két napot is kihagy. Délután meg kora este van azért mélypont, amikor semmi nem jó, sehogy nem jó, én is dög fáradt vagyok, így egyre nehezebben találom ki elsőre, hogy mit szeretne. Aztán átlendül a holtponton, és pörög tovább (csak én nem, de ez őt nem igazán hatja meg). Mondjuk két jó dolog azért mégis van ebben a nemalvásban: végre nem kell minden dolgomat félbehagyni délben, meg rohanni az ebéddel, hogy kész legyen lefekvés előttig, hanem tervezhetek az egész nappal, a másik meg az, hogy ilyenkor nem kell azt várni, hogy Lilla fél 11-kor hajlandó legyen elaludni, hanem kidől már legkésőbb fél 9-kor (de volt már példa a 7:45-re is. Csoda. Komolyan mondom, csoda.)

Néha csak nézem a gyerekem, annyit változott, olyan nagylányos lett, még magam is meglepődöm. Kezd megnyúlni, már szinte aggaszt, hogy ha felemelem, érzem, hogy hol a bordája, sőt van nyaka is (az első egy évben nem találtuk :D), és eltűntek azok a hurkák is, amiknek a barázdáit egy-egy fürdés előtt komoly anyagfelhasználással törölgettem, mert az összes szösz és szutyok benne ragadt. Nem, nem sovány, tök jók az arányai, teljesen megfelel az életkorának, csak én a kis zsák krumplimhoz voltam hozzászokva. Amúgy meg, ha előveszem az egy évvel ezelőtti képeit, rommá röhögöm magam, hogy mégis hogy a bánatban lehetett ez a gyerek ennyire dundi.

Jelentem, a karácsony kimaxolva, a gyermek rendkívül élvezte az egész hajcihőt, főleg mivel mindenhol ő volt a központ. 24-én délelőtt még a húgom segítségével feldísztítettem a fát, ami annyit jelentett, hogy én pakoltam fel a díszeket, ő meg szedte ki Lilla kezéből az ellopottakat, és akasztotta vissza. Majdnem mindegyik dísz gömb, így Pötyi nagy "dabda! Dabda!" örömujjongással igyekezett megszerezni a cuccokat. Sejtettem, hogy ez lesz, a múltkor a teszkós óriás karácsonyfát is ugyanígy rohamozta meg, de az ottani díszítő alkalmazottak már nagyon rafkósak voltak, műanyag gömböket használtak, valami rejtélyes módon úgy tekerték körbe az ágakon az akasztókat, hogy esély se volt leszedni, és mikor már azt hittem, hogy Lilla fával együtt cibálja le a pódiumról a gömböket, megláttam, hogy a műfenyő négy helyen volt vas kapcsokkal rögzítve a helyére. Cseles, cseles. Hát, mi ennél sokkkal kezdőbbek vagyunk, a díszek egy része üveg volt, az akasztó se levehetetlen, a fa meg gyökeres-cserepes volt, így több szempontból is buktuk a történetet, ezért a mi fánk a komód tetején kapott helyet, biztonságos magasságban. Amúgy pont jó volt ott is, Lilla vigyorogva mutogatott rá, hogy "fa! fa! bökösz! juj!", de nem gondolta, hogy le kéne vadásznia onnan, inkább a hendméd filc karácsonyfát egrecíroztatta, annak meg ugye nem ártott.

Szenteste itthon voltunk, Őnagysága valami elképesztő mennyiséget betolt a sült kacsacomb-tört krumpli-párolt káposzta kombóból, és ha esetleg nem figyeltem oda, neki meg nem sikerült a villájával becserkésznie egy-egy falatot a tányérjából, az üres villájával bökdösött, hogy nyam-nyam, ami annyit tett, hogy azonnal segítsek neki. Miután jól bekajált, a kapott energiától negyed órán keresztül sikítva rohngászott körbe a lakásban, hogy "futááááász!". Utána megkapta a meglepetéseket, az óriás plüss bagoly kibontása után percekig huhogott, de a többi ajándéknak is nagyon örült, teljesen fel volt pörögve.

Én szerényen annyit kértem karácsonyra Lillától, hogy csak akkor egyszer elmehessek díszkíséret nélkül vécére, és magamra zártam az ajtót. Ebből az lett, hogy valóban egyedül pisiltem, miközben ő cibálta a kilincset, és kétségbeesve bömbölt, hogy nem engedem be. Oké, végül is megkaptam, amit kértem, de majd máskor jobban megfogalmazom a kérést, és az is benne lesz, hogy _nyugodtan_ és _csendben_... A karácsony többi napja is jól sikerült, Lilla mindenhol nagyon produkálta magát, és szerencsémre mindig akadt valaki, aki felügyelje, kísérgesse, loholjon utána, így nekem végül is ez volt a legjobb, végre ülhettem, mint a tök.

A legfontosabb előrelépésünk most az Pötyivel, hogy a dédiktől saját kiságyat kapott, leesésgátlós,menő nagylányos ágyat. Karácsony előtt érkezett, de szoktatásképp akkor még csak olvasni ültünk bele,meg egy kicsit hemperegni. Azóta viszont már a harmadik éjjel aludt ott, és úgy tűnik, teljesen meg is szerette. Jobb is, hogy most elkezdtük az oda szoktatást, mert hármasban (Lilla, a hasam meg én) már nem sokáig férünk el ott, így is haptákban kell feküdnöm mellette, mire elalszik, aztán kihajtogatom magam mellőle, de már addigra úgy érzem, szétmegy a csípőm. Szóval első este még elég küzdelmes volt, egy órába telt elaltatni, én utána ott aludtam mellette, keresztben a nagy ágyon, és simogattam a hátát, mikor felébredt. Végül hajnal 5-kor már sikerült így visszaaltatni, odavettem magam mellé, ő meg kucogva aludt el, úgy örült. Másnap már negyed 8-ig bírta odamászás nélkül, ma meg végig a saját helyén aludt. Sokkal könnyebb menet volt, mint gondoltam. Lassan apa is visszaköltözhet mellém, hurrá!

Powered by Blogger.hu